Rendben vagyok

Didák testvér

Izgalmas volt, amikor Didák testvér (régi nevén István) úgy döntött, hogy ferences szerzetes lesz. Szó szerint mindent feladott, vagyis ő úgy fogalmaz, mindent elfelejtett, mert hívta őt valaki más.

Szerzetes akart lenni, teljes odaadottságban. Mondták neki, hogy ha ferences akar lenni, akkor pap és tanár is kell, hogy legyen. Na még mit nem! tiltakozott, nem erre szól a hivatása. Jó, akkor csináljunk úgy, mintha az akarnál lenni és lesz, ami lesz, meglátjuk, mit hoz az élet - mondták neki. Ő lett 40 év után az első laikus ferences szerzetes, akit nem szenteltek pappá az örökfogadalom után.

Didák testvér

Fontos momentum a rendbelépésekor, hogy igazi szabad döntés volt az övé. Ebben az időben egy nagyon kedves lánnyal járt, igazán szerették egymást. De őt eközben erősen megszólította az Isten szeretete. Visszagondolva, nagyon szerencsésnek érzi az élete ezen helyzetét. Két út állt előtte, és ő szabad akaratból a szerzetesi élet mellett döntött. Nem lemondott valami másról, nem lemaradt valamiről, nem menekült semmi elől. Választott. Azóta is nagy erőt ad neki ez a döntés. Vallja, hogy bár korlátokat választott, mégis a szabadság mélységeit éli át.

Aki ismeri őt az tudja, hogy csupa jókedv, öröm sugárzik belőle. Látszik rajta, hogy szeret élni. Igazán közvetlen, figyelmes, jó vele találkozni. Honnan jön ez? Otthonról hozza? Igen, nagyon örül a családjának, hálás érte, hogy támogatják a hivatását. „Mert ez is fontos, hogy rendben legyenek a kapcsolataid! Mindegy ki vagy, ezen sok minden múlik. Van rendi közösségem és Istenem. Ez adja az egyensúlyt az életemben.” - mondja.

Didák testvér

Hisz a tanulásban, hisz abban, hogy képezni kell magunkat. Rendben akar lenni, reflektál magára és a korra, amiben él. Modernnek tűnik, egy modern szerzetes. Vagy hívjuk inkább jelenkorinak. Meséli, hogy egyszer két évre remeteségbe vonult, távol a világtól, szinte senki nem tudta, hogy hol van. De mégis megtalálták az emberek. Rájött, hogy nem tud elvonulni az emberek elől, hanem köztük élve kell megtapasztalni mindazt, mely mindenkit körbevesz. Az a benyomása, hogy az emberek mintha nem tudnák a közeli kapcsolataikat felépíteni, kezelni és fenntartani.

Tanul, hogy ne csak lelki társ, megértő személy legyen, aki odafigyel, aki meghallgat, hanem, hogy a tudásra építve a lélek erejével cselekedjen.

Didák testvér

Foglalkozik családterápiával, pár- és házas kapcsolatokkal. Ő? Egy szerzetes? Ugyan már! Honnan van fogalma ezekről? Hisz nem ebben a formában él! „Van tapasztalat, bőven van.”- mondja. Nem egyet látott, hanem nagyon sokat. Az emberek általában a saját kapcsolatukból, házasságukból indulnak ki, magukból általánosítanak, nem képesek objektíven reflektálni. „Nem vagyok házas, mégis elég sok házasságba látok bele, hogy hol vannak a falak, amiket le lehet, le kell bontani, és hogyan lehet újra építeni a jót, ami elveszett. Hogyan kell megbocsátani. Hogyan kell elfogadni és nem megváltoztatni a másikat.”- mondja.

Kordában tart - naponta használjuk ezt a kifejezést. Didák testvér barna szerzetesi ruháját kötél fogja össze, rajta három csomó. Ezt a kötelet hívják kordának. És hogy mit jelentenek a csomók? Figyelmeztetések, valami fontosra, hogy sose felejtse el azokat. Fogadalmaira, a szegénységre, a tisztaságra, az engedelmességre. Sokan úgy gondolják, hogy rengeteg mindenről kellett lemondania. Ő nem így érzi. Hiányban él, de ezt nyíltan is vállalja. Nem omlik össze tőle, nem akarja „olcsón”, mindenáron pótolni.

Didák testvér

Szeret fényképezni, ez a hobbija, amit nagyon kedvel. De számára ez nem a hiányait pótló tevékenység, és nem is akar fotóművész lenni. Élvezi benne azt is, hogy a közösség szolgálatába tudja állítani. Nem csak megörökíteni akar, hanem meglátni a szépet, és megmutatni másoknak. Ez is örömmel tölti el.

Folyamatosan benne van a vágy, hogy tovább akar adni valami fontosat az embereknek. Nagyon szeret az emberekkel foglalkozni, valamit megtanítani nekik, amit nem tudnak, ami hiányzik nekik. Nem akart tanár lenni, aztán rájött, hogy jó tanárnak lenni. És a gyerekek is nagyon szeretik. Az élet szeretetét tanítja a technika oktatásában is, gyakorlati tevékenységekkel fejleszti a rábízottak készséget.

... és Didák testvér 'figyel'. Azok közé tartozik, akik nézés közben látni is akarnak. Észreveszi a szükséget, tud a szavak mögé hallani. Komolyan odaadja az idejét azoknak, akiknek beszélgetésre van szükségük. Ő az a típus, aki "kérdezve szeret". Úgy kérdez, és úgy hallgat meg, hogy az ember tényleg fontosnak érzi magát és a búját-baját. Úgy szokott ez történni, hogy Didák testvér kérdez tőled kettőt, te pedig kisvártatva már a lelked mélyéből mesélsz dolgokat olyan természetességgel, mintha az időjárásról csevegnétek. Mondhatni mestere a "szelíd vallatásnak". Közben nem kínál tálcán megoldásokat, hanem akkor is úgy kérdez, ami gondolkodásra késztet, hogy te magad jöjj rá, miképp dönts, vagy hogyan lépj tovább. Ráadásul nagyon jó társaság: a humor, a derű úgy kísérik, mintha szövetségre lépett volna velük.

Színes és színeiben kiegyensúlyozott férfi. Sok munka és sok imádság van benne, valószínűleg ezért.

Didák testvér boldog. Didák testvér rendben van.

Rendben vagyok

Ármella nővér

Majoros Mária, Ármella nővér. Domonkos rendi nővér. Reggel fél 5-kor kel, szigorú napirend szerint él, fiatalokat, felnőtteket tanít hittanra, foglalkozik egyénileg és csoportosan velük. Hódmezővásárhelyen, a rendházban él, biciklivel közlekedik a városban. Ármella nővér idén 86 éves.

Ármella nővér

Egy teljes emberöltő, az oly színes, gyakran drámai 20. század fontos történései elevenednek meg, ha visszatekint életére. A Horthy-korszakban született és járt iskolába a domonkos nővérekhez, de mire érettségizett, az iskolából már állami intézmény lett. Ezekben az években érezte mind erősebben Isten hívását és döntött úgy, édesapja tiltakozása, környezete, pártfogói, tanárai tanácsa ellenére, hogy az ő útja a szerzetesi élet.

Bizonyság volt bennem, hogy ha én kipróbálom magamat és a rend alkalmasnak talál, akkor én nagyon boldog leszek. Sok fiú járt hozzánk, a bátyám barátai,jó barátok voltunk, szerettem táncolni, de úgy éreztem, ez nem elegendő. Valahogy többet szeretnék, nagyobb szeretet van bennem, mint csak 8-10 gyerek és egy férfi. - mesél, amikor arról kérdezzük, hogyan jött a meghívás. Döntésével olyan utat választott, mely szembe ment a kor, a hatalom elvárásaival.

Ármella nővér

A novíciátusban töltött év után, még a fogadalma előtt a többivel együtt az ő rendjének működését is betiltották, és szélnek eresztették őket. Megbélyegzett családját és saját magát eltartva civil munkát vállalt, pénzügyi vonalon helyezkedett el, mert abban reménykedett, hogy abba nem keveredhet bele a politika. 32 év után innen ment nyugdíjba.

Pozitív életszemlélete, kitartása, az Istenbe vetett mindennél erősebb hite végig vele maradt. A város katolikus közössége a tiltás, üldöztetés ellenére tovább élt a kommunizmus sötét évei alatt is. Ármella nővér egyre több családdal, gyerekekkel és felnőttekkel foglalkozott. Az ötvenes évek elején még iskolai hittant tanított, itt került kapcsolatba a gyermekekkel és családokkal. Amikor ezt is betiltották, akkor a családok kérésére elkezdte az illegális hitoktatást házaknál, titokban. Fenyegették a munkahelyén, beidézték, kihallgatták, házkutatást is tartottak nála, besúgókat, ügynököket állítottak rá. Minden áron fel akarták számolni az illegális hitoktatást.

Ármella nővér saját bevallása szerint mindig félt, - attól is, hogy, ha börtönbe kerül, nem lesz, aki eltartsa szüleit, - de nem hagyta abba, mert sokszor megtapasztalta a Gondviselés működését, és hivatásának tartotta, hogy a hit továbbadását az üldöztetés ellenére is.

1978-ban tehetett csak örökfogadalmat.

Ármella nővér

Ha valaki találkozik vele a városban kerekezve, a rendházban, vagy az óvodában, biztosan megáll, hogy néhány szót váltsanak. Lényéből áradó kedvessége, a derű és szeretet, amely körbeveszi, soha ki nem apadó forrás. Míg kortársai, egykori osztálytársai közül ma már sokan nem élnek, vagy öregesek és betegek, Ármella nővér kifogyhatatlan energiával végzi munkáját. A munkát, melyet ő mégsem annak él meg, sokkal inkább olyan küldetésnek tartja, amelyet az Isten reá szabott és melynek teljesítése számára a valódi boldogság forrása.

Tanul, figyel, meghallgat és társ a hozzá fordulóknak. Internetet használ, néha napján társasjátékot játszik a nővérekkel, olvas, főz, a rendház ügyeit intézi.

“Ha valakinek van hivatása és a hivatás Istentől van, akkor lesz boldog, akkor lesz teljes az élete, ha ezt megvalósítja. Kicsit olyan, mint a szerelem. Ha az ember ahhoz megy feleségül, akit nem szeret, abból nem lesz sose jó dolog.”

Ármella nővér boldog. Ármella nővér rendben van.

Rendben vagyok

Beáta nővér

Beátának hívnak, ami boldogot jelent. Barna-fehér ruhában járok. A fehér a feltámadás jele, a barna pedig a kereszté, a szenvedésé.

Arra a kérdésre, hogy hogyan lett szerzetes, mosolyogva azt válaszolja: „Nekem nem jutott eszembe, hogy szerzetes legyek.”

Úgy alakult az élete, hogy érettségi után babysitterkedni ment Düsseldorfba. Ez az időszak nagyon fontos volt számára, mert ekkor volt először távol az otthontól, a családtól, a barátoktól, egészen új környezetben, ennek minden veszteségével. Ez a jó hat hónap mutatta meg neki, hogy bár egyedül van, még sincs egyedül. A biztos pont maga Isten volt, és egy egészen új típusú kapcsolat vele- meséli Beáta nővér. Akkor nem tudta, hogy ez mit jelent, csak azt, hogy ez a valaki nagyon erősen ott van az életében.

Beáta nővér

Amikor hazajött úgy érezte, hogy mindene megvan. De ha minden megvan, akkor mégis mi hiányzik? A válasz keresése közben egy lelkigyakorlat során az egyik este, lefekvés előtt a barátnőjével osztotta meg az érzését, hogy talán apáca lesz. Te már nagyon késő van, szerintem aludjunk egyet, holnap reggelre biztos kialszod magad. – válaszolta erre a barátnője, Másnap reggel Beáta felébredt, megdörzsölte a szemét, kialudta-e magát vagy nem. A gondolata azonban ugyanaz maradt, és a Nyolc Boldogság Közösség tagja lett.

Beáta nővér

A tanulás nagyon fontos számára. Teológiai ismereteit a Sapientia Hittudományi Főiskolán valamint Rómában, a karmeliták Teresianum Egyetemén szerezte. Az utóbbi intézmény keresztény antropológia szakirányán kapta meg a teológiai doktorátusát. 2006 óta, ahogy ő mondja, a „Sapin” tanít spirituális teológiát. Jelenleg a Károli Gáspár Egyetemen szupervíziót, azaz szakmai személyiség gondozást tanul, és hetente csoportot is tart. Molnár Renátával és Hofher József atyával a „Jézusi gyaloglás” lelkigyakorlatot vezeti.

Az itt és mostban való filozófia végigkíséri Beáta nővér napjait. A múltból merítve, a jövő felé fordulva megélni a jelent, izgalmas kihívás. Ezt a jelenlétet gyakorolják a „Jézusi gyaloglás” során a mozgásban és az imában egyaránt, a szupervízióban pedig a saját szakmai, hivatásbeli jelenükre reflektálnak. Jelenlegi kérdéseinkkel, a jelenlegi érzéseinkkel, a jelenlegi útkereséseinkkel dolgozunk- mondja.

Beáta nővér

Boldogok a lélekben szegények, a szomorúak, a szelídek, az irgalmasok, a tisztaszívűek, a békességben élők, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, és üldözést is szenvednek érte… A lélekben való élet a nyolc boldogság útján –óriási gazdagság. Minden kereszténynek lehetősége van ebből meríteni, de mivel a mi közösségünknek ez a neve, így strukturálja is az életünket- mondja Beáta, aki mellett ott állt a közössége abban az időben is, amikor fizikai-érzelmi-mentális kimerüléssel – burnouttal – küzdött. Elmondása szerint ebből a gödörből gazdagabban jött ki, mint ahogy belekerült. Például az egyik pozitív hozadéka az volt, hogy a sport rendszeressé vált az életében. A nordic walking – ami a „Jézusi gyaloglás” lelkigyakorlat egyik alappillére -, a táncmeditáció és a futás fontos mozgásformák, mondhatni hobbik, hobbiküldetések számára.

Beáta nővér

Szabadidős kedvtelései között többek között a kötés is szerepel, amit nemrég fedezett fel ismét. Gyermekként nagyon szerette ezt a kézimunkát, de az évek során elmaradt mellőle. Ahogy ő fogalmaz, a fonalak számára a barátság és a meghittség szálai. Két éves keresztfiának kötött már sapkát, sálat, jelenleg pedig egy hálómellényen dolgozik.

De miről is szól ez a hivatás? Ahogy Beáta nővér megfogalmazza:

a szerzetesség nem arról szól, hogy feloldódunk és eltűnünk egy tömegben, hanem tényleges arcokként létezünk, olyan személyekként, akiknél otthon lehetnek mások és akiknél én magam is otthon lehetek.

Beáta nővér boldog. Beáta nővér rendben van.

Rendben vagyok

Botond testvér

Sokan csak „motoros szerzetesként” ismerik és emlegetik, Yamaha FJR típusú motorja akaratlanul is védjegyévé vált az elmúlt évtizedben. Hiszi, hogy a motor is egyfajta „modern evangelizációs eszköz”, amelyen át ő maga és általa Jézus Krisztus tanítása is közelebb kerülhet az emberekhez. Hosszú évek óta motoros és vonatos zarándoklatokat vezet néhány rendtársával együtt az országon belül és határokon túl; a lengyelországi, częstochowai vonatos zarándoklat komoly múltra tekint vissza, amelynek keretében a pálos rend magyarországi újraindulásáért adtak hálát 1934-ben.

Botond testvér

Azt mondja az Úrjézus: nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket…Hát, akkor most mit ágáljak itt az ösztöke ellen…?

Botond testvér életútja sem volt teljesen akadályoktól, belső vívódásoktól mentes. Péter néven, Budapesten látta meg a napvilágot 1967-ben egy négy fiúgyermekes, mélyen vallásos család legkisebb gyermekeként. Kőbányán járt általános iskolába, majd középiskolai tanulmányait a kecskeméti Piarista Gimnáziumban végezte, ahol 1986-ban érettségizett. Kezdetben ellenállt a család akaratának, hogy pap legyen, de mikor 16 évesen elvesztette édesapját, meghallotta az Úr hívó szavát. Teológiát előbb civilként Budapesten, majd a győri szemináriumban tanult, 1990-ben került Pécsre, a pálos rendbe. 1994-ben szentelték pappá, majd növendéknevelő lett, 2002-től pedig pécsi házfőnökként tevékenykedett. Ezt követően Pálosszentkúton az újonnan épült kolostort vezette, míg 2008-2014 között a rend tartományfőnöke volt.

Botond testvér megfordul viszonylag gyakran különböző médiumokban is.

Botond testvér

Amikor tartományfőnök lettem, igazából akkor kezdődött a médiában való szereplés is. Elsődleges célom az volt ezzel a tevékenységgel, hogy a pálosokról keringő rengeteg téves információt kiiktassam, a fejekben lévő, ezzel kapcsolatos elképzeléseket kicsit a helyére tegyem. Nincs más eszközöm arra, hogy az „első kézből” származó hír eljusson az emberekhez tőlünk, csak így. Ez az egyetlenegy pozitív mozgatórugó van ebben.

Mindemellett a Mária Rádió munkatársa is, ahol keddenként műsorokat szerkeszt és vezet. Ez a munka persze azért többet jelent, mint a többi, médiával kapcsolatos tevékenység.

A volt novíciusmestert és tartományfőnököt rengetegen keresik fel állomáshelyén, a budapesti Sziklatemplom közösségben, ahol rendszeresen misézik, hittant tanít, s kereső lelkeket gondoz.

Azt vettem észre, hogy teljesen felesleges foglalkozni azzal, ami nincs – a semmivel –, hanem azzal kell foglalkozni, ami van, mégpedig: minden ember Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve, és aki picit is nyitott arra, hogy Isten országának építésében részt vegyen, akkor az egy nagyon nagy dolog, hogy meg lehet őket mozgatni és ezért hálásak…és ez a hála nagyon sokat jelent.

Botond testvér

Botond testvért mindig is vonzotta a csendes és elvonult életforma. 2012-ben egy hónapig teljesen nomád körülmények között élt egy tanyán, ahol rendszeresen tartott önvizsgálatot. (Bevallása szerint türelmetlen embernek tartja magát…) Ezt követően visszatért a „társadalmi forgatagba”, mert érezte, hogy dolga van ebben a közegben.

„A szél ott fúj, ahol akar”… - vagyis a Szentlélek Úristen azért mindenütt megjelenik. Annak ellenére, hogy inkább a visszahúzódást választanám, nagyon boldog élettel ajándékozott meg az Isten; az emberek tekintete, a találkozások…még a kudarcok is, amelyek mindig marnak belülről… Beleilleszkedik Isten tervébe az is, hogy követek el hibákat – nem is keveset és nem is kicsiket – de ennek ellenére ő valamiképp ezeket százszorosan „kipótolja”, alakítja.

A felettébb aktív és gazdag életet élő szerzetes a pálos hagyományban máig élő „egyedül az egyedüli Istennel” jelmondat szellemében próbál cselekedni. Hisz a szerzetesség létjogosultságban, s nem jósol számára „sötét” jövőt:

A jövő bizonyos szempontból rajtunk múlik, hogy mi hogyan viszonyulunk hozzá. A szerzetesség minden korszakban volt és minden korszakban lesz, tehát van jövője.

Botond testvér boldog. Botond testvér rendben van.

szerzetes: laikus vagy klerikus férfi, ill. nő, aki nyilvános fogadalom letételével egy szerzet tagja lett (488. kánon 7.).“ Új Katolikus Lexikon

Több mint egy évezrede élnek velünk, köztünk Magyarországon. Történetük, tevékenységük történelmünk szerves részei, gyakran alakítói ők. Nők és férfiak, akik életük középpontjába Istent helyezik.

A tiszta és megszentelt élet, a hűség, az engedelmesség és alázatosság, manapság kevésbé divatos fogalmak. Olyan kötelék, mely szembe megy a "gyorsan, könnyen élj" napi rutinjával.

Lehet így élni? Kik ők? Különcök a templomok, kolostorok mélyéről?

Ferenc pápa, aki maga is jezsuita szerzetes, 2015-re meghirdette a megszentelt élet évét. Kiemelt figyelmet kér a papoknak, szerzeteseknek, testvéreknek és nővéreknek, a szent fogadalom szerint élőknek. Azoknak az embereknek, akik óvodákban, iskolákban tanítanak. Kórházakban betegeket ápolnak. Időseket, rászorulókat segítenek. Közösséget szerveznek, fenntartanak, gondoskodnak és nyitott szívvel vannak felénk. És közben nevetnek, és néha sírnak. Örülnek és boldogok, mint bármelyikünk. Lendületesek és elmélyültek. Nehézségeket, akadályokat győznek le, s közben néha megtorpannak ők is. Hús és vér emberek, akik velünk, értünk vannak, Istennel a szívükben.

Ármella, Didák, Beáta és Botond. Ők és a többi szerzetes, valamennyien Isten hívására választottak, döntöttek és élnek teljes, boldog életet. Életük minta, de nem sanyarú sors.

Az itt található írások, filmek, blogban jegyzett gondolatok lehetőségek, hogy bepillantsunk e különleges életekbe. Alkalom, hogy olyan emberekkel találkozzunk, akiknek élete, hivatása válasz kérdéseinkre.

Amikor őket hallgatjuk, velük beszélgetünk, akkor megállunk kicsit, figyelünk és elgondolkozunk. Szavaik, életük példája, derűjük és szeretetük magával ragad, megtart, örömöt ad.

Ilyenek ők, a szerzetesek. A földön járnak, az égre néznek.

További információk a szerzetesek.hu oldalon.

Találkozunk szeptemberben Budapesten, a Március 15. téren!

Rendben vagyok

Orsolya testvér

Fecske Orsolya szociális testvér és festőművész, gyermekrajzai mellett falfestményeket, üvegablakokat, mozaikokat készít.

Gyermekkorát Lábatlanon, szülővárosában töltötte, ahonnan a család Budapestre költözött. Itt végezte iskoláit, majd a Szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola növendéke lett, ahol rajztanári diplomát szerzett. Ezekben az években ismerkedett meg a falfestészettel is, és a műfaj iránti szeretete vitte Rómába, ahol állami ösztöndíjasként az ottani Képzőművészeti Akadémia festő szakát végezte el.

Orsolya testvér

„Valahogy a festészet és a szerzetesség, a hivatásomnak ez a két oldala együtt alakult”- meséli Orsolya. „Ott kezdődött talán, hogy nagyapám, akivel rajongva szerettük egymást, karonülő koromtól fogva két helyre vitt rendszeresen, templomba és képtárba. Aztán sok év múlva, amikor a ráckevei Keresztelő Szent János templom festésekor festősegédkedtem, egyidőben a bérmálkozásra is készültem. Egyszer, amikor az állványom már csak egyedül voltam fent, Vangelisnek az 1492 című lemezét hallgattam. Abban van egy bizonyos pont, amikor Kolombusz Amerika partjaihoz ér. Ez egy csodálatos rész, pánsípok szólnak és az egész tiszta mennyország. Amikor ezt hallgattam, és közben Jákob lajtorjájának szikláit festegettem, elöntött egy érzés, egy mély vágy: Istenem mennyire jó lenne mindig ezt csinálni, de úgy hogy egészen a Tiéd vagyok. Soha előtte nem gondoltam erre”.

Lassan a szülei is észrevették Orsolyán a hívást, és eleinte aggódtak is. Sok év telt el még, amíg aztán belépett a rendbe.

Orsolya testvér

„Elmentem egy zarándoklatra Medjugorjéba, pont egy olyan fázisában az életemnek, amikor másik út is nyílhatott volna a házasság felé. De tudtam, hogy már igent mondtam a szívemben Istennek, és nagyon vártam, hogy milyen választ ad. A három napos zarándoklaton telt- múlt az idő, választ nem kaptam, mígnem az utolsó előtti nap estéjén, a szentmisében Lukács evangéliumát olvasták fel, ami így szólt: aki az eke szarvára tette a kezét, és hátrafele tekint, az nem méltó az Isten országára. Soha többet nem volt kérdés számomra, hogy mire hív az Úr.”

Mint minden ember életében, nála is vannak és voltak olyan idők, amikor elbizonytalanodott, félt, de ahogy ő fogalmaz „Lehetnek szenvedések, lehetnek sötét időszakok, de az örömhír nem az, hogy nincs szenvedés az életben, hanem az, hogy a szenvedésnek nincs hatalma rajtunk és nem veszi el a boldogságot.”

Mostanában leginkább hittankönyveket illusztrál. Ahogy ő mondja: „A grafika nagyon közel áll hozzám, ami épp’ az a műfaj, ami a maga könnyedsége folytán alkalmas arra, hogy gyorsan ki tudjam rajta keresztül fejezni mindazt, ami a szívemben van. Külön varázsa van a vonalaknak, a színek, a foltok esetlegességnek, vagy direktségének, ami sokat tud mesélni, és nagyon-nagyon szép.”

Örül, amikor elvegyülhet az emberek között, mert ahogy ő mondja, modern formában szerzetes, hiszen a szociális testvérek nem viselnek habitust. Az éremről a nyakában, valamint a jegygyűrűjéről vehetik csak észre, hogy szerzetes.

Orsolya testvér

A rendszerváltozás óta több generáció nőtt fel, akinek egyáltalán nincs fogalmuk róla, hogy mi az a szerzetesség. „Néha döbbenten veszem észre, hogy vannak fiatalok, akik azt sem tudják, hogy ki az a pap.” - mondja.

Kulcsfontosságú szerinte tehát ezekben az időkben az emberekkel való találkozás lehetősége. „Mert ha találkozni tudunk, befogadóan, szeretettel, abból nagyon szép dolgok születnek mindkét fél számára. A tévedések tisztázódhatnak akár, és sokszor meg is lepődnek az emberek, hogy valójában mennyire közel állunk egymáshoz. Hiszek benne, hogy mindenki arra vágyik, hogy jó és értékes életet éljen, és ha ezt fölfedezi a másikban, már létrejött a kapcsolat köztük.”

Rendben vagyok

István atya

„A világért sem szeretném újra kezdeni az életem, egy másik pályára menni, hogy azt is kitapasztalhassam… Ez bevált.”

Minden ízében TANÁR és GONDOLKODÓ. Jelenits István piarista szerzetes számára nem az elmúlt évtizedek során kapott közéleti, közművelődési és tudományos elismerések, díjak, kitüntetések több oldalt betöltő, hosszú sora jelenti hivatása csúcspontjait. Leginkább példaértékű pedagógiai és teológusi tevékenységéről, filozófiai mélységű írásairól és előadásairól, továbbá legendás nyári túráiról és szeretettel teli humoráról ismeretes egykori tanítványai, rendtársai és tisztelői körében. Azon kevesek közé tartozik a papi társadalmon belül, akiket egy egyháztól távol eső civil közéleti kör is képes befogadni, fenntartások és előítéletek nélkül szemlélni.

István atya

„A tanárnak nem az a legnagyobb öröme feltétlenül, hogy vannak zseniális tanítványai, hanem az, ha a nehezen mozdulókat is sikerül rákapatnia arra, hogy érdeklődéssel nézzenek egy verset vagy érdeklődéssel olvassanak el egy regényt, amely először sötétnek és ellenszenvesnek tűnt előttük.”

Jelenits István Berettyóújfalun született 1932-ben. Gimnáziumi tanulmányait Nagyváradon kezdte meg, ahonnan a világháború vége felé kitelepítették egész családjával együtt. Épphogy 12 éves volt, amikor otthonukat, bútoraikat, számos személyes holmijukat hátrahagyva egy rozoga teherautón Budapestre érkeztek. Az esemény megrázó hatással volt a gyermek Istvánra, aki addig hevesen tiltakozott az ellen, hogy a papi hivatást válassza, amelyet a környezetében lévő papok kínáltak számára.

Budapesten a Piarista Gimnázium diákja lett. Ekkor már elkezdte vonzani a szerzetesség, mint egy érdekes létforma, egy másfajta, gyökeresebb kiszakadás a világból. „Miután elveszett mindaz, ami az addigi életemet jelentette, figyelmesen, izgatott felelősségtudattal kerestem, mi lesz a dolgom, hol lesz a helyem a körülöttünk kibontakozó új világban. Rájöttem, hogy többé nincs klasszikus értelemben vett otthonom. Ott vagyok otthon, ahol az Úristen tanítása szerint élhetek.” A gimnáziumi évek alatt fokozottan kezdte érdekelni a nyelvek mellett az irodalom is; megszülettek első költeményei, melyeket a későbbiekben Tótfalusy István írói néven publikált.

István atya

A rendbe fölvehető növendékek számának korlátozása miatt csak 1955-ben lépett be a piarista rendbe, miután elvégezte az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar szakát. Az 50-es évek egyre erősebben tomboló kommunizmusa beárnyékolta az ő pályáját is: „Amikor beléptem a rendbe, azzal a gondolattal tettem, hogy könnyen kicsúszhat a talaj a lábam alól, hisz lehet, hogy épp egy olyan rendbe lépek be, amelynek néhány év múlva nem lesz már diákja… Akkor én villanyszerelő leszek vagy valami más, mert nem tudok különben megélni a szocializmusban. Mégis beléptem. Elég fontos felismerés volt, ami akkor tisztázódott bennem: számomra nem a tanítás a legfontosabb immár, hanem a piarista rend, és voltaképpen annak a sorsában akarok osztozni. Ha a megszüntetés lesz a sorsa, akkor vállalom azt, hogy nem fogok tanítani.”

Az ’56-os forradalom kirobbanását a Magyar Rádió szomszédságában, a Mikszáth téren élte végig, amelyben piarista diákok és István atya barátai is részt vettek. A forradalom leverését követően azt vallotta rendtársaival együtt, hogy egy kommunista diktatúra idején is szükség van egy olyan keresztény értelmiségre, amely, amikor nyíltan nem hirdetheti kereszténységét, a világot építi keresztény lelkülettel.

1959-ben, a Hittudományi Akadémia elvégzése után szentelték pappá Egerben. Rá egy évre hittant, valamint magyar nyelvet és irodalmat kezdett tanítani a kecskeméti, később a budapesti piarista gimnáziumban.

István atya

Ezekben az években a diákokkal tett közös kirándulások kiemelt szerepet játszottak István atya életében. Tanársága idején a nyári időből legalább két hónapot mindig túrán töltött; tanítványaival bejárta Magyarországot, Lengyelországot, a Felvidéket és Erdélyt, a 80-as évektől pedig Olaszországba is eljutottak. Több diák számára nyitott meg ezáltal új távlatokat, nem csupán földrajzi értelemben: ”Megtanultunk nomádként élni egy olyan világban, amelyben egyébként nem nomádként szocializálódunk.”

1985-től tíz esztendőn át a piarista rend magyarországi tartományfőnökeként gyakorolta hivatását. A ’90-es években az ő kezdeményezésére is létrejött gödi piarista szakképző iskola, illetve a váci Piarista Gimnázium, majd az Apor Vilmos Katolikus Főiskola tanára lett. 1995-től esztétikát tanított a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, ahol néhány évig az esztétika tanszék vezetője is volt. Az ezredfordulót követően a Sapientián is oktatott, közben számos írása jelent meg a Bibliáról, Janus Pannonius, Pilinszky János költészetéről, irodalmi, nevelési és esztétikai kérdésekről. Összegyűjtött művei öt kötetben, az Új Ember Kiadó gondozásában jelentek meg 1999 és 2001 között.

Nyolcvanhárom évesen is fáradhatatlan: ha hívják, rögtön rendelkezésre áll, minden szívből hozzá fordulóra próbál időt szakítani. Segít, meghallgat, véleményez. Kiállításokat nyit meg, személyes kapcsolatokat ápol – jelen van. Rendszeresen tart pedagógiai, irodalmi és bibliai tárgyú előadásokat a fővárosban és szerte az országban a piarista rend szellemének és hagyományainak megőrzése végett is.

István atya

„A piarista rendnek az a célja, hogy tanítással szolgálja a fiatalok jövőjét, boldogulását, személyiségüknek kibontakozását, hogy értékes, keresztény ember váljék belőlük. Igyekszik az ember személy szerint is rendben lenni; a lelkiismeretével, az Úristennel, a hivatásával, az életének az egészével. Kapcsolatai lehetőleg megfelelő módon – végiggondoltan és hasznosan – alakuljanak azokkal, akik rá vannak bízva, vagy akik között él.”

Rendben vagyok

Márta nővér

Dr. Fejérdy Márta, ciszterci nővér és gyógytornász Kismaroson a Ciszterci Monostorban él, mellette pedig mozgásszervi panaszokkal küzdő betegeket gyógyít a kismarosi rendelőben.

Márti nővér keresztény családba született. A hivatásának az első lépése ott kezdődött, hogy a szülei megtanították arra, hogy Isten van, létezik és szeret bennünket, embereket. „Volt egy pillanat az életemben, amikor nem csak az elmondás alapján tudtam, hogy Isten van, hanem sokkal mélyebben és személyesen találkozhattam vele.” - meséli. Tíz éves forma lehetett, amikor a családdal kirándultak egy magas hegyen. Hajnalban kiment a rétre. „Nagyon szép volt az ég, a felhők, és ahogy ültem a réten, hajnalban, arra gondoltam, hogy ezt valaki, valamikor elgondolta és megteremtette, és ha ez a valaki ilyen szépnek alkotta ezt a világot, akkor nagyon szerethetett bennünket, hiszen ebbe a világba helyezett bennünket.” - ennek a szeretetnek a tapasztalata benne maradt a lelkében.

Márti nővér

Már hosszú időn keresztül érlelődött benne a vágy, hogy szerzetes lehessen,hogy Istennek a nagy szeretetére szeretetével válaszolhasson, amikor találkozott az akkor illegalitásban működő közösséggel. „Küzdöttem magammal, hogy most vagyok tizenhat éves, mit is kell csinálnom valójában, és akkor egy év múlva felkerestem a közösség elöljáróját, hogy szeretnék szerzetes lenni. Mondta, hogy nagyon szép, nagyon jó, de kicsit korai, hogy ebben én most elinduljak.”

Amikor Márti nővér – érettségi után közvetlenül - szerzetes lett, akkor összesen négy (4) engedélyezett rend volt hazánkban. 1985-öt írtunk. Ebben az időszakban már nem volt jelentős üldöztetés, de még teljes szabadság sem. Ahogy ő fogalmaz, nem ciszterci szerzetesnek lépett be, hanem azt tudta, hogy egy olyan közösséghez csatlakozik, ami imádkozó közösség.

„A ciszterci monostorokat szokták úgy is nevezni, hogy a szeretet iskolái. Méghozzá azért, mert a ciszterciek fogalmazták meg a hármas szeretetnek az útját. A szeretet iskolája, ahol megtanuljuk, hogyan tudjuk befogadni az Isten szeretetét, hogyan tudjuk a testvérünket úgy szeretni, hogy az örökkévalóságban fogjuk egyszer majd szeretni, és hogyan tudjuk megismerni, elfogadni és szeretni saját magunkat. És ezen az úton, az életünk napi ritmusának az eszközei mind ekörül a szeretet iskolája körül épül fel. Az életünk belegyökerezik az imádságba, ezért a napunk pillérei az imádságok.”

Márti nővér

Az imádságok közti időben rendtársaival együtt dolgoznak, hiszen a földön járnak és szükségük van arra, hogy valamiből megéljenek. A munkájuk is olyan munka, amit a szüntelen imádságnak a légköre jár át. Hozzájuk köthető a Monostori Ízek. Kezük munkája nyomán a lekvárok, szörpök és mézek tiszta, igaz, életet adóak lesznek.

„Családtagokként élünk egymás mellett, ahol a másik gondja, baja, a mi gondunk, bajunk is. Csak egy tiszta, valóban egyértelmű légkörben épülhet a szeretet. Ehhez szükség van arra, hogy az ember a másiktól bocsánatot tudjon kérni, és bocsánatot tudjon kapni. Együtt hordozzuk a nehézségeket, együtt hordozzuk az örömeket, együtt éljük meg az életnek a mindennapi küzdelmeit és az örömeit is.”

Márti nővér feladata egy kicsit „rendkívüli” ebben a közösségben, hiszen a 90-es évektől kezdve a Ciszterci Rend által alapított mozgásszervi szakrendelőben gyógytornász. Napjai nagy részét itt tölti. A rendelő a monostorból született és a monostor életének gyümölcseit hordozza.

Márti nővér

„Úgy gondoltuk, hogy létrehozatnánk egy szakrendelőt, ahova a környékbeliek, akik közül nagyon sokatn jártak Szibériában, megkapják a szükséges ellátást. Így indítottuk el ezt a szakrendelést, gyakorlatilag anélkül, hogy bármink lett volna.”

A közgazdaságtan alapismereteit meghazudtolva a rendelő 25 éve a szolidaritás alapjain működik. Évente 5-6 ezer ember fordul meg itt orvosi vizsgálatra, több mint 8 ezer kezelést végeznek, és 15 ezer páciens van kartonozva.

„Nem csak a betegek felé van küldetésünk, hanem a munkatársak felé is, hogy tényleg egy ilyen kis közösséget formáljunk azokkal, akikkel együtt dolgozunk, mert tényleg akkor tudjuk igazán Istent közvetíteni, ha magunk között egység van és együtt tudunk gondolkodni, hogy ne egymásnak a riválisai, hanem egymásnak a segítői legyük.”

Rendben vagyok

Anzelm testvér

Vásárhelyi Anzelm bencés szerzetes éveken át magyar-történelem szakos középiskolai tanárként tanított. Gimnáziumi tanulmányait a győri bencés gimnáziumban folytatta, ahol olyan tanárok nevelték, akik életükkel, emberi és szakmai értékeikkel megalapozták felnőttkorára az élethez való hozzáállását.

Érettségi után, a felnőtté válás során Anzelm testvér is átesett egy kisebb krízisen: „20 éves voltam, és nem láttam sok mindennek értelmét, nem nagyon láttam az Úristennek a nyomait az életemben. Szerettem tanulni, jó volt emberek között, hiszen nagy családban nőttem fel, de mégis az életre való alkalmatlanságomat és elveszettségemet éltem meg. Nem láttam azt, hogy mi az az út, ahol én boldogulhatok. Nagy dolgokra gondoltam: házasság, szexualitás, tanárság vagy szerzetesi életút. Úgy tűnt ahhoz, hogy előre tudjak menni, vissza kell lépnem pár lépést, kilépve a baráti kapcsolatokból és tanulmányokból. Bejelentettem a szüleimnek, tanáraimnak, hogy most egy év tanulmányi szabadságra van szükségem.”

Úgy gondolta, ha kevesebb esemény és emberi kapcsolatban él, akkor nagyobb világosság adatik számára. Anzelm lelki vezetője, akivel a katonaságban ismerkedtek meg - és ebben a csendességben mellette állt – meggyőzte arról, hogy az engedelmesség, valamint az őszinteség békességre vezet.

Márti nővér

A krízisből egy pannonhalmi szent három nap emelte ki. A nagyhétre, Húsvétra szóló meghívást elsőre nem akarta elfogadni, de lelki vezetője azt mondta vonakodására: „ez egy pogány bölcsesség, hogy nem akarsz a kegyelem terébe beállni”. Anzelm testvér szót fogadott és útnak indult: „Életemnek az egyik legnehezebb, legsötétebb napja 1983 nagyszerdája, amikor átéltem abban a csendességben, a pannonhalmi monostor vendégházában a hideget és a meleget. Az egyik fél órában elhittem, hogy boldog ember lehetek, ha szerzetes leszek, és megtanulok valóban a szerzetesek segítségével imádkozni, másik pillanatban pedig azt mondtam, hogy teljes képtelenség, hogy egy cölibátusban élő ember boldog ember legyen, hogy én a tanáraimmal együtt egy normális szerzetesközösségben éljek”. Nagycsütörtök éjszakáján a Pannonhalmi Főapátságban virrasztott, ahol egy olyan belső békességet, bizonyosságot tapasztalt meg, amit fordulópontként jegyez az életében. Rádöbbent, nem rajta múlik, hogy a szerzetesi közösségben hűségben, békességben növekedni tud-e. Elhitte azt, amit korábban nem: Isten irgalmától függ, hogy belőle szerzetes lesz-e.

„A szerzetesekről van egy olyan kép - sokáig bennem is ez élt -, hogy a szerzetesek erős akaratú emberek, akik ha valamit eldöntenek, akkor végig is csinálják. Ez számomra nem írja le, nem teszi hihetővé azt az utat, amire rálépünk. Minél vénebb leszek, annál inkább úgy tekintek a 32 évvel ezelőtti meghívásom történetére, hogy nem én döntöttem el, hogy szerzetes leszek, hanem ez a döntés az Úristené volt.”

1983-ban kérte felvételét a pannonhalmi bencés monostorba, ahol teológiai tanulmányait végezte, emellett az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar-történelem szakos tanári diplomáját is megszerezte. 1999-ig Pannonhalmán a Bencés Gimnáziumban tanított.

„A szerzetesek a mai magyar társadalomban egy minoritás. Nagyon kevesen vagyunk, az egyházi társadalomban is nagyon elenyésző a számunk. A magyar egyházon és a katolikus egyházon belül is, de nincs is ezzel semmi baj. Jézus, amikor a kicsiről beszél, akkor arra a kevésre is bizalommal tekint. De akár a só, akár a kovász példázatára is utalhatnék. Egy közösségnek, egy szerzetesi életállapotnak a társadalomban betöltött szerepe, helye megvilágítható úgy, ahogy Jézus beszélt az említett példázatokban. Ennek a kicsiségnek azért van jelentősége az én életemben, mert amikor a pannonhalmi bencés monostorban lettem szerzetessé, akkor közel százötvenen alkottuk ezt a közösséget. Magyarországon 2015-ben közel hetven bencés szerzetes él négy monostorban. Mi itt, Bakonybélben jelenleg öten élünk.”

Márti nővér

Anzelm életének következő sarokpontja, amikor hat szerzetes testvérrel együtt egy új monostor alapítását kezdeményezték, és elöljárójuk áldásával Pannonhalmáról Bakonybélbe költöztek. Ebben az új alapításban a testvérek munkájukkal hozzájárulnak a monostor fenntartásához. Szent Benedek, aki a bencések alapító atyja, azt mondja, hogy a szerzetesek szellemi munka mellett fizikai munkát is végezzenek, lehetőleg gondoskodjanak magukról, de maradjanak kapcsolatban a természet adta valósággal is.

Az ajándékboltjukban többek között általuk készített (és készíttetett) likőröket, gyógynövényeket, csokoládékat lehet vásárolni, illetve különböző szakrális kisplasztikákat, amelyek Anzelm testvér bronzműves műhelyéből olyan emberekhez kerülnek, akik számára ezek a szakrális tárgyak az imádság szimbólumaivá válnak. Munkaidejének körülbelül a felét végzi a műhelyben. Van egy másik munkaköre is: a lelki gondozás. Ez a két tevékenység az életében jótékonyan kiegészíti egymást. A tanítás jelenleg nem nyer teret az életében.

„Hiányzik a tanítás. Létezik romboló erejű és hatású hiány, valamint elviselhető, egészségesen hordozható hiány. Ilyen számomra a tanítás, a nagy közösség hiánya, a szexualitás, az intézményeknek a hiánya, a testvéri kapcsolatok, gyermeknek és saját vagyonnak a hiánya, ami nem emésztő, és nem is pusztító hiány. A pusztító hiány alatt azt értem, amikor nem tudok kapcsolódni Krisztushoz, ezek a hiányok felfokozódnak, démonizálódnak és ambivalenciát alakítanak ki bennem, és kísértések idején nem ismerem fel, hogy kísértéseket élek meg, hanem belemegyek abba a zsákutcába, és benne is ragadok.”

Anzelm testvér azt mondja, hogy a szerzetesek az isteni kegyelemmel együttműködni képes emberek. „Ha a szerzetesek nem válnak több realitásérzékkel megáldott emberekké, akkor az ideák, az eszmények mit sem érnek. A fiatalkorban minket mozgósító pozitív hatások, amik az előttünk járó nemzedékből megérintenek, megmozdítanak, azok jó esetben a saját valóságunk elfogadásában segítenek, és másik ember törékenységének az elfogadásában segítenek, hogy ne szégyenérzettel, ne ítélkezve tekintsünk se önmagunkra, se a másik emberre, a testvérünkre. De ez egy hosszú út természetesen. Én is valahol az út elején járok, azt hiszem. És vannak még feladatok, amiket az Úristen bizonyára még elém fog állítani.”

Rendben vagyok

Szabolcs atya

Sajgó Szabolcs atya jezsuita szerzetes. Hét testvér közt negyedikként született. Ez a történet csak szemelvényeket villant fel szerteágazó életéből. Már kiskorában meghatározó kapcsolata volt a jezsuitákkal: „Egy nagy családban vannak kisebb-nagyobb viharok. Amikor szüleim nem éppen békességben voltak, akkor volt egy idősebb jezsuita - hivatalosan akkor a rend nem létezett -, aki segédmunkásként kereste a kenyerét. A családi hullámvölgyeknél vagy apám, vagy anyám szólt neki, hogy jó lenne egy látogatás. Akkor eljött hozzánk. Nem csinált semmit, de a csendes, nyugodt jelenlétével kisimultak a családi hullámok.”

18 évesen egy igen erős benyomás vetett véget az addigi ateista, materialista gondolkodásának. Ez külsőleg nem volt rendkívüli. Egy decemberi hideg, nyirkos vasárnap estéjén sétálni indult, hogy kicsit kijárja magából a sok negatívumot, és elgondolkodjon az addigi életén. A gyaloglás közben átfagyott, így az egyik templomba vezetett az útja, ahová bement melegedni.

Szabolcs atya

„Ahogy ott álltam, semmi rendkívüli nem történt, csak mint amikor az ember kivesz a computerből egy lemezt és betesz egy másikat. Akkor értettem meg a 20. századi nagy magyar misztikus - kellően nem értékelt - Dienes Valériánkat, aki vallott arról, hogy ateistaként, Istent keresve ment hazafelé 1924-ben a Rákóczi úton, beült egy kicsit a pesti ferencesek templomába. Ateistaként ült be és hívőként állt fel. Velem is ez történt. A lényeg, ami máig nagyon erősen bennem van. Egy ajándék tapasztalat, hogy kerek a világ. Minden rendben van, és valami végtelen öröm, béke, ami ezzel jár, és ezt mindenkinek el kell mondani. Ez az, ami fontos volt, és fontos most is számomra."

A világ szépségének és Isten szeretetének hirdetésére háromnegyed évvel később papnövendék, majd egyházmegyés pap lett, Esztergomban szentelték fel, éveken át különféle plébániákon működött. A szerzetesrendekről már akkor is gondolkodott, sokukat meglátogatta – külföldön és itthon egyaránt -, azonban tanítani nem szeretett volna, így csak pappá szentelése után 8 évvel lépett be Kanadában a magyar jezsuita rendtartományba. Szabolcs atya lelkének egy része misszióba vágyott, hogy orvosként embereket gyógyítson. Azonban rendfőnöke mást szánt neki: A Szív újság szerkesztését. De nem csak cikkeket írt, hanem verseket is.

„Tinédzser koromban kezdtem verseket írni, amit Kanadában is folytattam. Ott a noviciátusba bejárt Tűz Tamás, aki nagyon tehetséges és jó költő volt. Egyszer követelte tőlem, hogy adjam oda az írásaimat, mert a kezdő írókat szívesen segítette. Begyűjtötte az írásaimat, és ’87-ben az Amerikai Magyar Írók sorozatban jelent meg az első kötetem.”

Szabolcs atya

Máig öt verseskötete, egy műfordításkötete jelent meg. Az egyik kötetet német és angol fordításban is megjelent. Jó visszhangokat kapott. A Szív című folyóiratot hozta haza Kanadából 1990-ben. Az üldöztetések viharában beszüntetett lapot ismét a magyar földben gyökereztette meg. A lap 2015-ben jubilál, idén 100 éves.

"Bíró Ferenc nevű jezsuita az I. világháború elején alapította A Szívet, az akkor még nagy Magyarországra, ezért más “hazai” nyelveken, horvátul, románul, szlovákul is megjelent az újság. 'Aztán ‘51-ben betiltották Magyarországon, bár nagyon rugalmasan próbált a szerkesztőség a Rákosi-korban élni, de volt egy pont, amikor tovább már nem lehetett. Külföldön '53-ban folytatták a magyar jezsuiták a kiadványt, én '84 végén kapcsolódtam be, majd hamar szerkesztője, főszerkesztője, kiadója lettem. És aztán ezzel jöttem haza, hogy hazatelepítsem, hiszen itthon van a helye a lapnak."

Magyarországra való visszatelepülése után az induló Szent Ignác Szakkollégiumnak lelki vezetője lett ’94-ig, emellett a Szív Szentjánosbogár mozgalmának alapítója 1990-től. A Szentjánosbogarak először a Szív újság közepén elhelyezkedő gyerekrovatban jelentek meg, innen indultak az országos nyári gyermektáborok. Ma általában tíz, mindenféle korosztálynak szóló, vagy ezer embert érintő nyári táboroztatás van, sok évközi rendezvénnyel, helyi klubokkal országszerte.

Szabolcs atya

Szabolcs éppen két éve megjárta az “El Caminót”. Több, mint ezer kilométeres déli gyalogutat választott, Cadizból, hogy kevesekkel találkozzon, mivel valódi elcsendesedésre és magányra vágyott.

Lelkigyakorlatokat és csendmeditációkat rendszeresen kísér, de ez a zarándoklat számára is új felismeréseket hozott: mennyire kevés dologra is van igazából szüksége az embernek a létfenntartáshoz, hogy mennyire leegyszerűsödhet az ember személyes kapcsolata Istennel. A hosszú zarándokúton egy hátizsáknyi holmi elég, napi egyszeri étkezéssel jól lakhat a vándor.

"Három hónapig úgy voltam, hogy jól megfontoltam mit teszek a hátizsákba. Spanyolországban 36 napig gyalogoltam, utána elmentem a Himalájába, Nepálba a jezsuita misszióba. Meg akartam ismerni az ő életüket, hogyan van a jezsuita élet Nepálban, ebben a 80%-ban hindu, 20%-ban buddhista országban, ahol összesen 150 ezer keresztény él, és ennek a fele katolikus. Az egyszerűségre való törekvés az, ami a mai zarándok-divatot mozgatja. Csak biztatni tudok mindenkit, aki a zarándoklásra gondol, hogy próbálja radikálisan csinálni, komolyan venni, és levonni a következtetéseket a tapasztalataiból."

Szabolcs atya

A Párbeszéd Házában, aminek másfél éve - második Kanadából hazatérése óta - igazgatója Szabolcs atya, külön Zarándok Pont létezik azoknak, akik útra kelésük előtt szeretnének beszélgetni, tanácsot kérni, információhoz jutni, avagy a hazatérés után a zarándoklat alatt átélt élményeket megosztani olyan emberekkel, akik maguk is megtapasztalták ezt a kegyelmi állapotot.

A szerzetességről, ahova az útja éveken át tartott, Sajgó Szabolcs így vall: "A szerzetes helye a társadalomban, maga a szerzetesség titok a számomra. Jézus előtt is, a kereszténységen kívül is van az emberekben késztetés, hogy belső forrásvidéküket radikálisan keressék. Azt a forrásvidéket, ahonnan egészen másként tárul ki a valóság, a világ. Ahol az ember túllát a változó felszínen, a gyors folyamatokon, és valahol egy időtlenséget, egy mindenek egységét, teljességet tapasztalhat meg. És azt is, hogy igazából ez az, ami az ember valódi identitása. Mindennek a keresése vagy az ennek való elköteleződés egy életre: ez az, amit szerzetesi hivatásnak mondhatunk."

Didák testvér blogja

A szerzetes is érző ember!

2015.06.01. | Didák testvér

Az érzéseket Isten teremtette az emberrel, tehát jó. Akkor az jó, hogy haragos leszek egy helyzetben? Én úgy gondolom, hogy nem a harag érzésével van a gond, hanem ha megfogan valamilyen cselekedetben. Az érzéseket el lehet nyomni! De megéri? Nem jön-e föl valamilyen speciális helyzetben sokkal erősebben? Ha az érzéseinket elnyomjuk, akkor nem vesztünk-e valami nagyon szépet az életből? Tudunk-e akkor igazán örülni, boldogok lenni?

Mik az érzéseink? Nagyon belülről jövő reakció. Ezt néha meg sem tudom fogalmazni. De ott van és dolgozik. Általában az érzéseinket nem mi „csináljuk”, hanem kiváltja valami, vagy valaki. Nem tehetünk arról, hogyha meglátunk egy szimpatikus embert, akkor jó érzéssel állunk vele szóba, de ha olyannal találkozunk aki nemrég megsértett, akkor dühösek, haragosak leszünk. Az érzések spontán ébrednek. Az érzelmeink időben elhúzódó érzések. Ezt a saját akaratunk is befolyásolja, segíti vagy gátolja az idő múlásában.

Sokszor tévesen használjuk az érzés szót. Összekeverünk a szóhasználatunkban több dolgot. Azt, hogy mit érzek és, hogy mik a belső megérzéseim, sejtéseim és gondolataim. Ebből kusza, félreérthető kommunikáció alakul ki. Amikor arra a kérdésemre, hogy: „Menjünk moziba?” Ezt a választ kapom: „Úgy érzem, nem kellene moziba mennünk.”. Ezt valójában nem érzi a kérdezett, hanem gondolja. Mi a baj ezzel? Az, hogy a másik mit érez azt talán megtanultuk tisztelni és tiszteletben tartani. Nem akarhatom, hogy a másik most mást érezzen, mikor fáradt. A válasz mondattal lezárul a kommunikáció és nincs fellebbezésnek helye. A helyes válasz így hangozhat: „Azt gondolom, ne menjünk moziba.” Azon túl, hogy a társam azt fejezem ki ami a valóság, lehetőséget kapok arra, hogy folytassam a beszélgetést és megkérdezhessem és megérthessem, hogy miért utasítja el a beszélgetőtársam a kérésem. A beszélgetés folytatódhat: „Miért gondolod, hogy ne menjünk moziba?” És folytatódik a párbeszéd és az igényeink megfogalmazása, egymás megértése és elfogadása.

De térjünk vissza az érzésekhez. Az érzéseket érdemes figyelni. Sok mindent megtudhatok magamról. Ez a reflexió nagyon jó útja. Ha ezt meg tudom osztani, akkor valami belső, fontos dolgot mondok el magamról. Ha más megosztja érzéseit, akkor jobban megérthetem őt. Tehát egymás mélyebb megértése és elfogadása szinte lehetetlen az érzéseink megosztása nélkül. Persze ezzel vissza is lehet élni, de nagyon nem illik.

Az érzések kiindulására is érdemes odafigyelni. Nehogy egy munkahelyi harag mindig a házastársamon csattanjon. Nehogy mindig a munkahelyi feszültségből fakadó rossz fájdalmas érzéseim, amit ott nem tudok visszajelezni és megélni a legközvetlenebb társas kapcsolatomat tegye tönkre. Az érzések indítékait azért is érdemes kutatni, mert megláthatjuk a valós vagy vélt vágyainkat, belső ösztöneinket.

Az érzéseinknek van intenzitása. Ezt nagyon nehéz átadni, hogy mennyire vagyok dühös. Ha uralkodom a dühömön és szép szelíden elmondom, hogy dühös vagyok, talán el sem hiszik. Viszont, ha kiabálva és öklömet rázva magyarázok, akkor érzik, hogy valami nagyon rosszul érintett. Ha visszatekintünk az érzésünkre, akkor érdemes egy jó képpel szemléltetni, hogy mennyire érintett. Annyira dühös voltam, mint mikor egy jól felfújt lufit tűvel kiszúrtak és hirtelen felrobbant. Vagy. Annyira dühös voltam, mint mikor egy jól felfújt lufit hirtelen nyitott szájjal elengednek. Ide-oda repked és csapong. Teljesen másképp jelenik meg az érzésem, bár mindkettő a dühömet fejezi ki.

Petra nővér blogja

Női spiritualitás?... te, szerintem olyan nincs is!

2015.06.09. | Petra nővér

Tűnődve válaszolta ezt egy kedves ismerős teológus-pszichiáternő, mikor megkérdeztem, szerinte miben különbözik a férfiakétól, és milyen a nők lelkisége, Isten-keresése. A problémák, megakadások, élmények hasonlóak, ugyanazok, mindegy, hogy valaki férfi-e vagy nő. Ember van.

Ez egy első válasz volt, amolyan csípőből adott. Máig figyelmeztet arra, hogy mindig az EGÉSZ-et nézzem, az embert. Akit - mint a Biblia írja - kétneműnek alkotott Isten. Férfinak és nőnek. És így, ketten Isten képmásai. Vagyis, emberrel nem lehet találkozni, hanem csak férfival és nővel - az ember már absztrakció.

És ebben már benne van az a meggyőződésem, hogy ez a kétféleség, a férfié és nőé - más-más hangsúlyokkal, adottságokkal, látásmóddal, gondolkodásmóddal - Isten képmása. Isten önmagából mást nyilatkoztatott ki a férfiban és mást a nőben, s ha Őt keressük, vagy magunkat akarjuk megérteni, akkor saját, külön utat járunk.

Sőt. Ha ezen tűnődünk, s elhisszük, hogy Isten önmagát nyilatkoztatta ki az ember teremtésével, akkor ahhoz, hogy Őt, Istent megértsük, megismerjük, nem adatott más utunk, mint saját, nemileg meghatározott énünket egyre jobban megérteni és megismerni, úgy, ahogy az van. Hiszen Hozzá kerülünk ezzel közelebb.

Igen, de...

Lássuk csak! Ha a női spiritualitást keressük, akkor mibe ütközhetünk?

A Bibliát -valószínűleg - mind férfiak írták. A mi egyházunk hierarchiája férfiakból áll. A katolikus lelkivezetők nagy része két évezrede férfi volt. A teológusok nagy része férfi. Sőt, számos női rendet, közösséget is férfiak alapítottak.

Ezen a ponton sok nőtársam megriad, megáll. Egyrészt félünk attól, hogy szembeforduljunk, harcolni kezdjünk ezzel a dominanciával, és joggal: a harcnak van egy torzító hatása. Ahogy Fodor Ákos írja:

Mihelyt csatának

tekinted az életet:

el is vesztetted

Más szóval: nem hiszem, hogy mélyebb igazságra, eligazító megvilágosodásra jutok, ha bármit a másik nemmel szembeállítva keresek. Az a sejtésem, hogyha beleállnánk egy ilyen csatába, az egy tőlünk, nőktől idegen működés magunkra kényszerítése volna. És nem vinne közelebb a saját identitásunkhoz.

A másik: saját sötétségeink is megtorpanthatnak. Belső bizonytalanságunk, kapcsolódás- és függésvágyunk, bátortalanságunk, sebeink, sőt: félelmünk saját erőinktől. Ezért azt hiszem, egyedül sem megy: nekünk nőknek, női közösségre, barátokra van szükségünk ahhoz, hogy haladni tudjunk saját hivatásunk megértésben.

Női spiritualitás? Te, szerintem olyan van!!!!!!

András atya blogja

A férfi spiritualitás – egyedül és mégis együtt

2015.06.23. | András atya

Van ehhez egy történetem mozgó képekben. Egy vadászat Az utolsó mohikán című filmből.

Nekem ez a férfi spiritualitás. Futunk valami után, ami hiányzik nekünk, ami életbevágóan fontos. Izzadunk és lihegünk. Akadályokat veszünk, botlunk, gödröket ugrunk át. Testünk is akarja, testünk is tenni akar érte.

Bevonz az erdő, annak legmélyére.

Nem vagyunk egyedül, barátokkal és mesterekkel keresünk, van ki gyorsabban, van ki lassabban. Összefűz bennünket valami, amihez nem kell sok szó, de amiben közös a megértés.

Vannak közöttünk jobbak, akiket magunk elé engedünk. Elismerjük egymás értékeit, tudjuk, ki miben jobb. Mindezt elbírja barátságunk.

Keresésünk olyan területre visz bennünket, ami nem a miénk. Ismerjük a határsértést. Mások életéből élünk: abból, ami nem a miénk.

Tiszteljük azt, amiből élünk. Tiszteljük azt, amit elveszünk. Tiszteljük az életet. Másokét, a magunkét. Közel merészkedünk a halálhoz, közel engedjük magunkhoz a halált.

Mestereink segítenek megérteni, mit is csinálunk. Istenhez tudják kapcsolni küzdelmeinket. Vagy egyszerűen tudják, mikor milyen imát kell mondani.

Egyedül és mégis együtt.

Istennel.

Árpád atya blogja

Rájöttem, hogy boldog vagyok

2015.07.01. | Árpád atya

Igazán boldog eddig főleg azokban a helyzetekben voltam, amelyekből elsőre legszívesebben elmenekültem volna. De aztán valahogy mégis maradtam, és vártam, és esélyt adtam a helyzetnek, magamnak, Istennek (?). Hogy boldog vagyok, általában csak menet közben jövök rá, amikor már elfogadtam, hogy az életem lehet ugyan nehéz, lehetne talán könnyebb is, én mégis maradok, mert akárhogy is legyen, a helyemen vagyok. Amire abból jövök rá, hogy boldog vagyok.

Az igazi öröm számomra az, amikor beviláglik, hogy minden nehézség, amivel éppen küszködök, valahogy nem is annyira rólam szól, hanem beleágyazódik egy nagyobb egészbe. Hogy nem a véletlenek rángatnak, hanem vannak olyan mélyebb összefüggések, amelyekről elsőre alig tudok valamit, de aztán valahogy mégis értelmesnek körvonalazódnak ki.

A boldogság-helyzeteket úgy élem meg, mintha ott szíve lenne az életnek, és az öröm az, hogy hallom a dobogást, a lüktetést, érzem az élet erejét. Ezek a helyzetek gyakran eléggé banálisak, és általában jellemző rájuk, hogy nem én "csinálom" őket, hanem adódnak, az élet ajándékai. Mint például a kávé jó íze egy bonyodalmas időszak után, amikor először alszom ki magam, és nyugodt még a reggel. Néha egy esetlen gesztusban is ráismerek a nagyvonalúságra, hogy a törekvés az őszinteségre, a reményteljes előretekintés, a hűség tettei, a hit vigasza, mindezek nem csak a saját személyes életünkből csiholódnak össze, hanem abszolút többlet. A hívő ember Isten kezét fedezi fel ezekben az ajándékokban.

A kérdés, ami ilyenkor megfogalmazódik bennem, hogy átadható-e a boldogság? Lehet-e adni, tanítani, "csinálni" az igazi örömet, amit mi sem birtokolunk? Hogyan tehetjük csakugyan boldoggá egymást?

Beáta nővér blogja

Rendben vagyok

2015.07.07. | Beáta nővér

Blogbejegyzésem nem kiforrott tanúságtétel, nem esszé. Szeretnék együtt gondolkodásra hívni és arra, hogy megosszuk egymással tapasztalatainkat: fáradságról- felépülésről, határaink megtapasztalásáról, gyengeségeinkről- erőforrásainkról; arról, hogyan fakadhat élő vizek forrása sötét völgyben.

A kampány szlogenje még mindig mosolyt csalogat az arcomra és olyan belső derű önt el, amire magam is újra meg újra rácsodálkozom. Miért? A média kampány szervezői, amikor megkértek arra, hogy a kampány egyik arca legyek, pontosan tudták, hogy „sötét völgyeken” barangoltam nem is olyan régen. Erről beszélek is röviden a portréfilmben. Mikor felkértek erre a média szolgálatra, bennem nem volt ellenállás, így igent mondtam. A plakát fotózása alkalmával derült ki számomra, hogy mi a kampány szlogenje: „Rendben vagyok”. Mikor hazamentem, a nővértársaim megkérdezték: Ezt a szlogent direkt neked találták ki a kiégésből való felépülésed kapcsán? Jót nevettünk.

A kimerülés, kiégés több lépcsős folyamat. Amennyiben nem vesszük észre, olyan, mint egy örvény, ami egyre jobban magába szippant és eluralkodik rajtunk. Ugyanakkor nem szükséges végig menni a kiégés egész folyamatán. Sőt! Ezt nem ajánlom senkinek, mert maradandó károsodással járhat. Minden szakaszában ki lehet szállni a sodrásból, lehet korrigálni, ha észrevesszük, milyen folyamat részesei vagyunk és megtesszük a megfelelő lépéseket.

Általában segítők és olyan emberek vagyunk ennek kitéve, akiknek nagy elvárásaik vannak önmagukkal és környezetükkel szemben, és ebből következően a környezetünknek is nagy elvárásaik vannak velünk szemben.:) Azért érdekes ezt említeni, mert a kiégést a személy és környezetének összjátéka eredményezi. És bármennyire szeretnénk, hogy másként legyen, a változást csak magunkon kezdhetjük meg.

Itt nincs szándékom kifejteni a kiégés lépéseit, erről jó könyvek és tanulmányok születtek már. Amit megosztanék most saját tapasztalatból: a kiégés folyamatának van egy olyan kezdeti szakasza, amikor az ember úgy érzi, hogy nagyon jól megy minden, van erő, van lendület, van siker és van már egy megfelelő tapasztalat is a munkában, ami biztonságot ad. Ugyanakkor megjelenik egy érzés, egy kis felhő a napsütötte égbolton: Vajon meddig lesz erő fenntartani ezt az állapotot, lendületet? Azt hiszem, érdemes erre vagy hasonló érzésekre odahallgatni.

Egy következő szakaszban azt tapasztalhatja az ember, hogy elfárad, és bölcsen tart egy kis pihenő időt. Annyit, amennyit szokott: egy kicsit. És a pihenő idő letelte után azt érzi, hogy nincs több ereje, sőt, mintha jóval kevesebb lenne, mint a megállás előtt. Érdemes ezt a pillanatot is tudatosítani.

Sok gondolat van még bennem, de inkább átadom a szót. A következő kérdések mentén szeretném megnyitni a beszélgetésünket:

Kinek mi segített abban, hogy ki merje mondani: most nem vagyok egészen rendben? Milyen közeg, milyen kapcsolatok segíthetnek abban, hogy felvállaljuk, hogy segítségre van szükségünk? Rendben van –e az, hogy néha gyengébb vagyok, mint szeretném, mint amilyennek ismernek?

Várom a hozzászólásokat, tapasztalatokat, akár kérdéseket is. Beszélgessünk!

Didák testvér blogja

Mit kezdesz a hiányaiddal?

2015.07.22. | Didák testvér

Mit kezdesz a hiányaiddal? - nemrégen szegezték nekem ezt a kérdést. Nagyon meglepett, mert még így nem találkoztam ezzel a kérdéssel.

Első pillanatban taszított és védekező állapotba helyezkedtem. Mindenkinek vannak hiányai. Csak ezekről nem akarunk beszélni, letagadjuk, legszívesebben mindent megteszünk annak érdekében, hogy megszűnjenek. Az egyedüllét, a szomorúság, a szegénység... Szégyelljük. - válaszoltam.

De e közben gondolkodtam, hogy is állok ezzel. És vonzott a kérdés. Izgatott. Úgy éreztem valami lényegeset kérdeztek tőlem, valami fontosat akartak tudni.

Tényleg vannak hiányaim. Néha az egyedüllét, a társtalanság. No és a fogadalmak? Lemondtam a szexuális életről, lemondtam a gazdagság öröméről és az akaratomat az elöljárónak adtam, megtartva a személyes felelősségemet. Talán az egyik legfontosabb különbség a renden kívül élőkkel szemben, hogy ezt én önként vállaltam. Pontosan nem tudtam, hogy ez mivel jár. De valami vonzott, ami miatt ezt bevállaltam. Az Isten hívása. Rátettem az életem. Most már úgy is gondolom, hogy ezzel a szemlélettel, hogy csak lemondtam dolgokról nem sokáig jutottam volna. Hamar elhagytam volna a rendet. Egy kenuzó sportoló nem hiszem, hogy nagy eredményeket érhet el akkor, ha csak arra gondol, hogy a többi fiatal most bulizik a Balaton parton én meg itt izzadok a kenuban és nem ihatok sört. Ebből nem lesz olimpikon. De ha van cél, van vonzás, hívás, tehetség, akkor igen.

Megtapasztaltam azt, hogy az emberek sokszor a hármas csomó láttán, árgus szemmel néznek rám, hogy hogyan bírom ki az önként vállalt hiányaimat és megfelelek-e a fogadalmaimnak.

Az önként vállalt fogadalmak valamire felszabadítanak. Deák Hedvig domonkos nővér a szerzetesi év megnyitó beszédében kitért erre:

"A szerzetesi élet a teljesebb szeretetre és a nagyobb szabadságra vezető út megmutatása. A szerzetesi élet tanácsairól pedig beszélhetünk úgy, és megmutathatjuk oly módon, mint a Krisztussal való barátságunkat; a szeretet átalakító valóságának erejét; mint a szeretetre való választ, aminek útján járunk és aminek fokozatai vannak; valamint hosszú távú, életre szóló terápiaként, amely vágyainkat harmóniába rendezi. A szív kitágítása a szabadság tereit hozza létre."

(vö.: Link)

Tehát a fogadalmak felszabadítanak arra, hogy a szeretetet igazán odaadó módom tudjuk élni. Életünk odaadása révén. Mikor prefektus voltam az esztergomi fiú kollégiumban, akkor szinte mindig napi 24 órában a diákjaim rendelkezésére álltam. Úgy, mint egy jó szülő a gyerekének. A prefektusi munkát egy családos nem tudta volna normális munkakörben ellátni. Még kettő se.

Persze a hiányok csak hiányok maradnak és itt-ott felerősödnek. A kérdés, hogy mit válaszolok rá, mit tudok velük kezdeni. Pótcselekvéseket vezetek be életemben, akár észrevétlenül is, vagy reflektálok ezen hiányokra és a hiány okozta fájdalmat elviselem. Nem elnyomom, hanem képes vagyok elszenvedni, magamba engedni. Ez nem depresszióba vezet, hanem út az integráció felé. Barátom lesz a hiány, kézen fogva haladunk, nem a háttérből irányít.

Ehhez kell egy isteni hívás a szerzetesi életre és a hűséges kitartás, amiben benne van az elbukások és felállások sora. A hiányainkat néha felerősítik a rendtársak, de többször inkább segítséget adnak a vállalt életforma megtartásában.

És Ti hogy élitek meg a hiányaitokat? Mi segít nektek?

Katalin nővér blogja

Gyász pasztoráció

2015.08.03. | Katalin nővér

„Hát ilyen is van”? – kérdezett vissza évekkel ezelőtt egy pap, amikor szerzetesi munkaköröm felől érdeklődve én ezt a kifejezést használtam. Akkor már több éve kerestem a formákat az egyre nagyobb igénnyel szembesülve. És bizony a mai napig úgy érzem, az én segítő szolgálatom ebben a témában mindössze annyi, hogy beszélgetési lehetőséget teremtve módot adok arra, hogy a gyászolót, veszteséget szenvedőt legyen, aki meghallgatja, egy-egy segítő kérdéssel kíséri, együtt megy vele. De valójában tudunk-e mit kezdeni veszteségeinkkel? – teszem fel újra és újra magamnak is ezt a kérdést?

„Valamely veszteségélményre mindig gyásszal reagálunk”

„Aligha van életünknek még egy olyan területe, ahol annyira nyomasztó lenne a tehetetlenségünk, mint mikor egy gyászolónak vigaszt kellene nyújtanunk” (R. Antholzer. Gyász és vigasz)

Nem tévedek, ha azt mondom, hát igen ezt már sok ember megtapasztalta, akár mint gyászoló, akár a „vigasztaló” szerepét töltötte be. De hát honnan ez a nagyfokú tehetetlenség? … Pont a mai világban nem tudunk ezzel szembenéznünk, amikor már olyan felvilágosultak és képzettek vagyunk. Egy másik szintén a veszteségekkel foglalkozó könyv külső borítóján leltem a következő mondatrészt: „ … mert azt megtanultuk, hogyan szerezzünk meg valamit, de azt nem, vajon mit tegyünk, ha elveszítjük azt… „ ( J.W. James, R Frieman: Gyógyulás a gyászból)

Én ebben vélem felfedezni az egyik alap okot arra vonatkozóan, hogy bármennyire is tudjuk, tudatosítjuk, hogy ha megszülettünk meg is fogunk halni, és amikor szembesülünk a ténnyel, mégsem tudjuk/akarjuk elfogadni. Az elengedésről nem is szólva. Ha ezt a szót kimondom, a legtöbb esetben egy nagy elutasításra és tiltakozásra számíthatok, mert az első reakció ez: „De én nem akarom elfelejteni!!!”

És akkor szép csendesen csak megjegyzem, ez a két fogalom nem ugyan az – elengedni és elfelejteni – Az elengedésben a „beteljesedett” kifejezés rejlik, amire pont az emlékezéssel tudunk válaszolni és nem a „nincs-hez” való ragaszkodással. Ez utóbbi az anyagi/testi világra vonatkozik, ami véges. Az ember pedig az életre van teremtve, mégpedig az örök életre.

A veszteségeink azonban nem csak a halállal lehetnek kapcsolatosak. Milyen keservesen szomorú egy kicsiny gyermek, ha elpusztult a kedvenc állata. És mit tesznek a szülők: gyorsan vesznek egy újat. De nincs ez másként a nagyobb gyermekkel, - amikor testvéreim unokáival játszom és természetesen mindegyik győzni akarna – igen csak nem díjazzák, amikor én nyerek. És mindjárt egy lehetőség, amikor a jelentéktelennek tűnő esemény nyomán a veszteségről lehet beszélgetni. (… megjegyzem, a gyermeknek az nem is olyan jelentéktelen, hisz ő még javában keresi a helyét…)

És ezek a kisebb nagyobb, időszakos vagy visszafordíthatatlan veszteség élmények/tapasztalatok életkorunkkal együtt szaporodnak. Ahogy nehezen viseltük kamaszként, ha csorba esett az alakulóban levő öntudatunkon, vagy tanulmányaink végeztével nem mi kaptuk meg a megpályázott állást. Később ilyen nagyobb veszteség lehet azonban egy zátonyra futott házasság, vagy a nyugdíjkorhatár előtt kevéssel a megokolás nélküli munkaviszony felmondása. Ez utóbbit magam is átéltem és őszintén mondom kihatása és feldolgozása hosszabb időt igényelt, mint egy nővértárs gyógyíthatatlan betegség után bekövetkezett halála.

Mert természetesen én, ill. mi szerzetesek is gyászolunk, élünk meg veszteségeket. Ahogy hitelességemet tudatosítva szoktam mondani: én, életállapotomból eredően nem leszek sem özvegy sem gyermekvesztő, de az elválás egy-egy küldetési helyemről bizony komoly veszteségérzést idézett már fel bennem. Szüleink halálával például megszűnik számunkra az otthon, hiszen ha van is testvérünk, rokonunk, oda „csak” látogatóba megyünk. Hiányérzetem, a viszonylag fiatalon, hét éve elhunyt bátyámat illetően, bizony még ma is megvan. Gondolatfelvetésemet – mely bízom benne, sokakat együttgondolkodásra, tapasztalat, tanulság megosztásra késztet – mégis szeretném valami vigasztaló, bátorító gondolattal zárni.

Lehet, és kell-e felkészülni a vesztségre, halálra?

Mert valójában többé-kevésbé mindannyian „vigasztalan vigasztalók” vagyunk. De a Biblia nem azt mondja, hogy Isten egyszer meg fog dorgálni, mert gyászunkban, veszteségünkben könnyet ontottunk, hanem azt, hogy letöröl szemünkről minden könnyet.”

Gabriella testvér blogja

Szerzetesi hivatás

2015.08.26. | Gabriella testvér

„Az utat én akartam, mert engem akart az út” (Magyari Lajos)

„Felismertem…” „Rátaláltam…” „Vonzott benne valami…” „Hívott, és én igent mondtam rá.”

„Rájöttem, hogy otthon vagyok nála…”

Ha hivatásunk felismeréséről kérdeznek embereket, hasonló mondatok hangzanak el. Az utolsót én egy fiatal férjtől hallottam, amikor arról faggatták, hogyan ismerte fel házas hivatását, miért pont azt a lányt választotta.

Valami benne vonz, hív engem. Életet, elevenséget hív elő bennem. Azt hiszem, minden életállapot választásában fontos motívum: Őt választom, mert Ő engem választ. A kettőnk közti kapcsolat ereje, intenzitása indít el közös utunkon.

Amikor kamaszként a (szerzetesi) hivatásról gondolkodtam, biztos voltam benne: ez különleges emberek kiváltsága. Valami, ami nem az én történetem, mert én egészen hétköznapi lány vagyok. Valószínű Isten érdekes embereket hív meg rá. Szóval nekem biztos nincs szerzetesi hivatásom.

Magam sem értettem, hogyan talált rám Isten feltétel nélküli szeretete. Intenzív volt, egészen magával ragadt. Megtapasztaltam, hogy több vagyok, mint a legmerészebb álmaim, egyszerre gyenge és tétova, mégis erős és biztos abban, hogy Isten szeretete valami olyat csalogat elő egész lényemből, ami meglepően új, és mégis ismerős, egészen otthon vagyok benne. Megtapasztaltam, hogy Számára különleges vagyok. Lehet, hogy még engem is hív?

Csak azt tudtam, válaszolni szeretnék erre, kapcsolatban lenni azzal, Aki szeret. Azzal, Aki hív - kihív önmagamból. És lassan felismertem, hogy az a hivatásom, hogy kapcsolatban legyünk. Ismerkedjünk. Magammal. Istennel.

Szolgálatom a közösségemben, élethivatásukat keresők kísérek, lelkivezetése. Ha megkérdezik, mivel foglalkozom, legszívesebben azt mondanám: bába vagyok, aki az élet születésénél segédkezik. Nem én adom az életet. Sokszor csak együtt vagyok másokkal a „vajúdásban”. Szemlélem a kapcsolat alakulását, jelen vagyok és segítek, és ha kell, csendben visszavonulok, engedve hogy a Meghívó és a meghívott találkozzanak. Mindig örömmel tölt el a megszülető élet, a hívásra kimondott igen.

Mi a hivatás? A személy mélyéből felfakadó élet, elevenség, öröm, inspiráció. És ebben a személy valósága (élettörténete, adottságai), vágyai és Isten-kapcsolata valahogy mutatja is az „irányt” hogy családos vagy szerzetesi hivatásra kapott hívást.

Gábor blogja

Együtt csiszolódunk

2015.09.09. | Bellovics Gábor SJ (B.G., Belló) és Nevelős Gábor SJ (N.G., Gabesz)

Önálló bejegyzés helyett valami újra vállalkoztunk. Négy évvel ezelőtt együtt indultunk el az úton Jézus Társaságában, és most három témáról beszélgettünk. Hogy megéri-e, van-e kedvünk hozzá, illetve hogy vannak társaink.

N.G.: Belló, megéri egyáltalán ezt utat járni?

B.G.: Jó kérdés. Hogy megéri-e egyáltalán egy elkötelezett utat járni az életben. A „megéri” kifejezés mögött ott van, hogy valahogy „kifizetődik, megtérül”, méghozzá, ha lehet, minél előbb, a befektetett energia. De vajon, mi lehet egy szerzetes számára egy ilyenfajta elképzelt „díj”: ha látja, hogy sok projektje sikeresen fut, ha népszerű és nagyokat prédikál, ha sokan szeretik és felnéznek rá, ha mindig mindenben nagyon kompetens?

N.G.: Hát, nem is tudom…

B.G.: Önmagában ezek egyike sem az ördögtől való, de talán az igazi „eredményt” sokszor nehezebben vesszük észre.

N.G..: És mi lenne az?

B.G.: Amikor én magam alakulok, csodálkozom rá másokra, és így végső soron arra az Istenre, aki Jézusban egy követhető és engem lenyűgöző példát adott. Amikor látom ezt a nagylelkűséget, és azt hogy sokkal nagyobb szeretetet és ajándékokat kapok napról napra, mint amit megérdemelnék, akkor úgy érzem, Istent nagylelkűségben tényleg nem lehet felülmúlni.

N.G..: Tehát miatta éri meg.

B.G.: Végső soron Ő tart meg ezen az úton. Ha akar. És veled mi a helyzet, Gabesz? Neked miért éri meg?

N.G.: Még egyetemista koromban láttam a Julianus barát című filmet, amiből egy részlet különösen megragadt bennem. Ez a szerzetes messzi vidékeket járt be, sok kihívásban és nélkülözésben volt része. Amikor megkérdezték tőle, hogy nem bánja-e, hogy ilyen szegény, azt válaszolta: „Az én gazdagságom a lelki békém.”

B.G.: Tetszik neked a barát hozzáállása.

N.G.: Jelenleg nincs részem ennyi megpróbáltatásban, de az én válaszom is ez. Azért lettem és vagyok szerzetes, mert itt találtam meg azt a békét, amit hiába kerestem máshol. Habár az ár, amit fizetek ezért az életformáért, nem kevés, de mindennél többet ér, hogy azt érzem, a helyemen vagyok.

B.G.: Tehát számodra jutalom az, hogy a helyeden vagy.

N.G..: És ez elég. Sőt bőven elég, megtaláltam azt a formát, amin keresztül örömmel tudok kapcsolatban lenni. Az Úrral és az emberekkel.

B.G.: Ez mindig örömmel tölt el?

N.G. : Nagyon fontosak az érzések. Amikor hosszú évek keresése és küzdelme után sikerült elköteleződnöm, az egyúttal nagy örömmel is eltöltött. Ezek az érzéseim összhangban is voltak az gondolataimmal, így nyugodtam tudtam rájuk hagyatkozni. Másrészt minden nap mozgásban van, hogy mennyi kedvem van ehhez az úthoz.

B.G.: Vagyis nem mindig szárnyalsz…

N.G.: Egy jó találkozás, beszélgetés fellelkesít, főleg ha azt érzem, valamit fel tudtunk villantani egymásnak Isten szeretetéből. Viszont van olyan is, hogy elégedetlen vagyok valakivel a közösségemből, vagy éppen saját magammal.

B.G.: Nocsak.

N.G.: Akkor szoktam hőbörögni meg bosszankodni magamban, amíg mindezt az Úr elé nem tudom vinni. Aztán eljön a pont, amikor ki tudok engesztelődni.

B.G.: Csak úgy, magától?

N.G.: Igen, ez egy ajándék, de kérni kell. Van még az a kihívás is, amikor egy másik életforma tűnik vonzónak. Ilyenkor meg szoktam kérdezni az Urat, hogy mit akar ezzel tanítani nekem.

B.G.: És mit mond?

N.G.: Egyszerűen ott van, érti és érzi, mi van velem. Ez mindig segít. – És Te, Belló? Van, hogy valami a kedvedet szegi?

B.G.: Ami el tudja venni a kedvemet, az a közöny. Magamban is, másokban is. Amikor olyan érzések és gondolatok hatalmába esem, hogy igazából nincs is értelme. Amikor nem látok túl a kihívások emberi oldalán. Amikor azt érzem, ez igazából nem fog menni, én ehhez kevés vagyok. Egyedül nem tudok mindent megoldani. Ez a sötétség.

N.G.: Beleütközöl a korlátaidba.

B.G.: Igen, és ilyenkor félek. Félek, mert egyedül nem is lehet ezt az utat járni. De nem is kell.

N.G.: Van, aki ott van veled?

B.G.: A jezsuita fogadalomtételi szövegünkben van egy számomra nagyon fontos mondat, amikor megfogalmazzuk Isten felé, hogy “ahogy te ébresztetted fel a szívemben a vágyat, hogy ebben a formában kövesselek, add is meg hozzá bőséges kegyelmedet”.

N.G.: Tehát Ő vezet téged.

B.G.: Ez számomra azt fejezi ki szépen, hogy én nem tudok magamnak szerzetesi életet csinálni, ez hadd legyen az ő dolga számomra. Az én részem, hogy ezt hagyjam.

N.G.: Hogy engedd, hogy tovább lendítsen.

B.G.: Pontosan. Gabesz, még az érdekelne, hogy mit jelentenek neked a társak? Mindig annyira könnyű velük?

N.G. : Nagy ajándék, hogy nem kell egyedül járnom ezt az utat. Ha mások is erre adták magukat, akkor csak nem ment el teljesen az eszem.

B.G.: Nem voltál ebben annyira biztos?

N.G.: Ez valahol tényleg kicsit őrült dolog. (nevet) Másrészt szerzetesként sok segítséget kap az ember, hogy ne legyen magányos, és sok igazi öröm van egy jó közösségben.

B.G.: Jól hangzik.

N.G.: Olykor persze nehéz elviselni magunkat és egymást, de ez szerintem így van minden társaságban. Te is tudod Belló, hogy novíciátusban sem volt mindig könnyű együtt.

B.G.: Mondasz valamit...

N.G.: De talán pont ezekből a helyzetekből tanultunk és fejlődtünk igazán. Azt tapasztaltam meg, hogy érdemes imádkozni és dolgozni a kapcsolatainkon.

B.G.: Én is egyre inkább azt látom, hogy a társak, akikkel együtt járjuk ezt az utat, jó tükör. Ha egy közösség jól működik, ha az emberek nem félnek egymástól, hanem nyitottak és készek segíteni, ha nem ijednek meg a különböző emberi hozzáállásoktól, és főleg nem szeretnék saját képükre formálni a másikat, akkor nagyon sok lehetőség van a közösségi életben.

N.G.: Szükségünk van egy kis csiszolódásra.

B.G.: Nyilván csiszolódunk is, és ez is ajándék. Azt hiszem, fontos, hogy egy szerzetesi közösségbe lépéssel ne baráti társaságot keressen magának az ember, mert akkor csalódni fog. Viszont az Úr nagylelkű, és ha ad a közösségben barátokat, akkor azok nagy kincset érnek majd.

N.G.: Ámen. Engem már csak az érdekelne, hogy mit szólnak mindehhez azok, akik ezt olvassák.

B.G.: Remélem, majd megosztják (velünk is).

Orsolya testvér

Orsolya testvér

István atya

István atya

Márti nővér

Márti nővér

Anzelm testvér

Anzelm testvér

Szabolcs atya

Szabolcs atya

Rendben vagyunk

Ahogy mi látjuk

Szerzetesek gondolatai életről, halálról, boldogságról, kapcsolatokról.

Életünk hétköznapi kérdései, ahogy ők látják, hétről-hétre.

Gábor blogja

Együtt csiszolódunk

2015.09.09. | Bellovics Gábor SJ (B.G., Belló) és Nevelős Gábor SJ (N.G., Gabesz)

Önálló bejegyzés helyett valami újra vállalkoztunk. Négy évvel ezelőtt együtt indultunk el az úton Jézus Társaságában, és most három témáról beszélgettünk. Hogy megéri-e, van-e kedvünk hozzá, illetve hogy vannak társaink.

Tovább olvasom >>

Gabriella testvér blogja

Szerzetesi hivatás

2015.08.26. | Gabriella testvér

„Az utat én akartam, mert engem akart az út” (Magyari Lajos)

„Felismertem…” „Rátaláltam…” „Vonzott benne valami…” „Hívott, és én igent mondtam rá.”

„Rájöttem, hogy otthon vagyok nála…”

Tovább olvasom >>

Katalin nővér blogja

Gyász pasztoráció

2015.08.03. | Katalin nővér

„Hát ilyen is van”? – kérdezett vissza évekkel ezelőtt egy pap, amikor szerzetesi munkaköröm felől érdeklődve én ezt a kifejezést használtam. Akkor már több éve kerestem a formákat az egyre nagyobb igénnyel szembesülve. És bizony a mai napig úgy érzem, az én segítő szolgálatom ebben a témában mindössze annyi, hogy beszélgetési lehetőséget teremtve módot adok arra, hogy a gyászolót, veszteséget szenvedőt legyen, aki meghallgatja, egy-egy segítő kérdéssel kíséri, együtt megy vele.

Tovább olvasom >>

Didák testvér blogja

Mit kezdesz a hiányaiddal?

2015.07.22. | Didák testvér

Mit kezdesz a hiányaiddal? - nemrégen szegezték nekem ezt a kérdést. Nagyon meglepett, mert még így nem találkoztam ezzel a kérdéssel.

Tovább olvasom >>

Beáta nővér blogja

Rendben vagyok

2015.07.07. | Beáta nővér

Blogbejegyzésem nem kiforrott tanúságtétel, nem esszé. Szeretnék együtt gondolkodásra hívni és arra, hogy megosszuk egymással tapasztalatainkat: fáradságról- felépülésről, határaink megtapasztalásáról, gyengeségeinkről- erőforrásainkról; arról, hogyan fakadhat élő vizek forrása sötét völgyben.

Tovább olvasom >>

Árpád atya blogja

Rájöttem, hogy boldog vagyok

2015.07.01. | Árpád atya

Igazán boldog eddig főleg azokban a helyzetekben voltam, amelyekből elsőre legszívesebben elmenekültem volna. De aztán valahogy mégis maradtam, és vártam, és esélyt adtam a helyzetnek, magamnak, Istennek (?).

Tovább olvasom >>

András atya blogja

A férfi spiritualitás – egyedül és mégis együtt

2015.06.23. | András atya

Van ehhez egy történetem mozgó képekben. Egy vadászat Az utolsó mohikán című filmből.

Tovább olvasom >>

Petra nővér blogja

Női spiritualitás?... te, szerintem olyan nincs is!

2015.06.09. | Petra nővér

Tűnődve válaszolta ezt egy kedves ismerős teológus-pszichiáternő, mikor megkérdeztem, szerinte miben különbözik a férfiakétól, és milyen a nők lelkisége, Isten-keresése. A problémák, megakadások, élmények hasonlóak, ugyanazok, mindegy, hogy valaki férfi-e vagy nő. Ember van.

Tovább olvasom >>

Didák testvér blogja

A szerzetes is érző ember!

2015.06.01. | Didák testvér

Az érzéseket Isten teremtette az emberrel, tehát jó. Akkor az jó, hogy haragos leszek egy helyzetben? Én úgy gondolom, hogy nem a harag érzésével van a gond, hanem ha megfogan valamilyen cselekedetben. Az érzéseket el lehet nyomni!

Tovább olvasom >>

FSZ-MRK